Jót is, rosszat is

Nos, több hónapot is késtem.

Ez alatt a több hónap alatt jártam Shijiazhuangban kicsit énekelni, Shanghaiban karácsonyozni, Sichuanban újévi műsorozni, és Fujianban nyaralgatni. Elvesztettem utazás közben a sapkám és a szép úrihölgy kesztyűm, elhagytam a taxiban a telefonom, és átvert két kínai lány.
Számlánk tehát ennyin áll, a borravaló nincs benne az árban.

 

Körülbelül egy hete olvastam Shanghairól a következő mondatot: olyan, mintha tegnap született volna. Kritizálós hangulatomban egészen megharagudtam a Lonely Planet fellengzősségére, hogy miért kell mindennek ilyen kampányt csapni, egészen olyan, mintha egy parfüm reklámot néznék: elitkedő és a fekete selyemruha is lebeg hozzá a szélben. Mert lehet franciásnak érzem magam a Tous Les Jours pékségben, viszont két utcával arrébb már kacsát vágathatok a piacon ebédre és angolnát vihetek haza a hátamon csemegének. Ellentmondó.

Persze én is le vagyok valójában nyűgözve. Mert Shanghai még télen is lélegzik, él és mozog,  modern, és emellett körüllebegi a nyugat kellemesen ismerős hangulata.
Karácsonyra pedig igazi kis ajándékdoboz lesz belőle, fények, karácsonyfák és Jingle Bells.

A fujiani utazásom viszont Shanghaitól teljesen eltérő. Vidékre mentünk, az olasz és francia barátnőmmel természetesen, és lévén, hogy nem olvassák a blogot, én pedig kellemetlen személyiség tudok lenni, elmondom, hogy kicsit aggódtam az utazásunk sikeressége miatt.
Mert tévedtem velük kapcsolatban, és azt gondoltam, hogy nem szívesen csinálnak olyasmit, ami kimozdítja a dolgokat a kényelmi helyzetből. Fujianben csak váratlan fordulatokkal akadtunk össze, és alig terveztük meg. Mondhatnám spontán volt. Ilyenben, köszönhetően annak, hogy én hajlamos vagyok nem spontán lenni, ritkán van részem.

Falvakba utaztunk, Gaotou, ill. Liulian falvakba az ún. tuloukhoz, amely a hakka ill. minnan nemzetiség lakhelyeként ismert döngölt föld- agyag erődítményeket jelenti. A tulou életforma, köszönhetően a modernizálódásnak, eltűnőben van, de a kínai turistáknak azért meg-megőrizgetnek egy-egy szeletet belőle. Azért mondom, hogy kínai turistáknak, mert jelentősen több a kínai, mint a külföldi utazó a vidéken. 
26 óra volt mire odaértünk vonattal, fekvő jegy, kínai Holdújév, millióegy kisgyerek a vagonban, és a többit nem részletezném…
De mindent megért. Mert a csodálatosak az erdők, ott már 20 fok van, teacserjék és rizspalánták, csodálatos bőrű kínai lányok.
Mindenki kedves, és szívesen segítenek lámpást eregetni újév alkalmából, tapsolnak, mikor az égbe száll, és boldogok, hogy három különböző ország gyermekei vagyunk.
A nem turistáknak kimívelt tuloukban még mindig a maga egyhangúságában folyik az élet, habár ezek a tulou falvak nagyon nagy része a turistákból él, és hozzá is szokott a kíváncsiskodókhoz.
Mindig megvendégelnek teával, az árusoknál is nyugodtan lehet kóstolgatni először, belekapargatni mindenféle teába a tökéletes választás előtt.
A vidék a „tie guanyin” teáról híres, ami egy oolong tea, finom, szerintem testesen könnyű, és természetízű. (Hú, mintha értenék hozzá) És tudom, tudom belül, hogy ezért szépek a déli lányok. Mikor ittam, én is szép voltam. Rókatündér-étek.

Délen mindenki kedves, és mindenki segít, ingyen. Olyannyira, hogy mikor kitaláltuk, hogy Nanjian falu tulouit is látni szeretnénk, a helyi srácok szívesen átvittek kocsival, és aztán haza is hoztak, mert arrafelé nem nagyon van jármű. Valóban, egész napos ottlétünk alatt egy zöld buszt sikerült felfedezni. Ó, és azok a zöld buszok. A különlegesség az bennük, hogy az állomás területén ugyan nagyon kevesen férnek el bennük, mert olyan kicsik, azonban az állomáson kívül már bármennyien beszállhatnak. A későn érkezők számára mezei jegyet osztanak.

Visszatérve tehát, bolyogtunk Nanjiang utcácskáin, betértünk az egyik tulouba, ahol a jókedv borosra hágott már korán reggel, és mosolygósra ivott háznép tanított meg Buddhának áldozatot bemutatni. 15 perces dialektus-putonghua lyukacsos párbeszéd és utasítás után nagyjából elsajátítottuk a technikát. A főfőnök, akinek tisztsége az óta sem világos, meghívott a családjához ebédelni, ahol a kisebb gyerekeket velünk történő angol csevegésre erőltették. Az egész család jót mókázott ezen, különösen mi, akik mindezt az ebédlőasztal mellől élveztük.
Nagy kedvencünk a sült tészta, szinte csukott szemmel élveztük az ízhatást, amikor az ötödik ropogós falatka után én azért kinyitottam a szemem. Feltűnt, hogy a tésztában lévő dolgoknak kis szarvacskáik vannak, és a másik meg biztosan nem garnélarák, mert ilyen kicsi még garnélából sincs.
Nini. Hát ez mi lehet, hiszen olyan finom.
Nos, ilyen vízben élő kis kukac, Kedves Finnyás Külföldi.

Bátorság, nem olyan nagy dolog, és finom volt.:)

Miután megegyeztünk a főfőnökkel, hogy a holdnaptár szerinti kilencedik hónap negyedik napján mindenképpen visszatérek, felajánlotta, hogy szívesen elvisz minket egy még nagyobb tulouhoz, ami sokkal szebb és híresebb. Kiálltunk hát a kapuba, indulván a vándorútra, ő pedig csettintett nekünk egy hófehér autót, amivel átrepültünk a szomszédba.
Beugrottunk az öcsikéhez, aki mint kiderült, a híresebb tulou hídját építette valaha, büszke tekintete és szűkszavúsága is érzékeltette, hogy bizony az ő királyságának ösvényein lépkedünk.
Ezen felül a belépő is el lett intézve egy nagyvonalú legyintéssel, és a legfelső szintet is megjárhattuk, amiért
általában fizetni kell, hogy fel lehessen jutni fényképezgetni, és természetesen ez egy jó üzlet az őrség és az árusok számára. Az őr nem enged fel, miközben az árusok kacsintva megkérdezik, hogy fel szeretnénk-e valahogy szökni. 20 yuan lesz, a pénz fele aztán az őré, a többi pedig a kártyaasztal mellett, meleg teácskával dől el.

Mikor már mindent bemutattak, a főfőnök elvitt a sógorhoz is teázni, hiszen: külföldi barátok Kedves Sógor, és az egész világ rokon! Nem így van?!
Itt szereztünk egy másik autót, amely visszarepített a nanjiangi buszmegállóba. A buszra sokat kellett volna várni, így motoros taxit kaptunk. Utoljára Olivia Newton John érezhette így magát, mint én. Nem is tudtam izgatottságomban, hová legyek, de aztán a kérdés, hogy: „vajon hogyan kapaszkodjak, és mégiscsak hülyén jönne ki, ha fognám a sofőr derekát”, visszarántott a valóságba.
Visszaérve a szállásra még sárkányos menetet is láttunk, a sárkányok égőkkel ki vannak világítva, és a sötétben valóban izzóan vörösek, megelevenedik a kínai mesevilág.

Az utazás utolsó napjait a tenger mellett töltöttük, csodálatos volt. Csodálatos. Ittam kókuszdiólevet, és pirosra süttettem az arcom.

Viszont ilyen nyaralás naivvá teszi az embert, és még két magyar barátjával együtt beszélgetésbe elegyedik kedves kínai lányokkal. Csak a szokásos, hiszen olyan kedvesek, érdeklődőek. Felajánlják, hogy igyunk meg valamit. Olyan szépek is vagyunk, és egek, olyan jól is beszélünk kínaiul. Melyik teaház is legyen? Hát ez a kicsi, egy helységes teljesen megfelel.
Öt perce vagyunk bent, az egyikük máris unatkozik, és meg sem issza a kávéját. Kezd ülni a beszélgetés, pedig kedvesek is vagyunk és érdekes külföldiek is, ilyen nem fordul elő könnyen.
Az egyikük rájön, hogy menniük kell még vacsorázni, fizessünk. Sörünk, amiből előrelátóan hárman egyet rendeltünk, 30 yuan. Megkapjuk a számlát, közlik, hogy 240 lesz, ezt ötödöljük el. Értetlenül nézünk, mire magyarázzák, hogy hát a teremnek, amiben ülünk, díja van. Hogyne, 100 yuan egy semmilyen szobáért, amiben van ötüvegnyi tealevél, és még csak teaháznak sem mondható rókalyuk. Húzzuk a szánk, megkezdődik a veszekedés, hogy mi ezt nem fizetjük ki. Ki akarunk menni az ajtón, a pincérlány elállja a bejáratot, és ő is elkezd érvelgetni, három-három lett szép csendben az állás. Szidták közben Magyarországot, hogy milyen szűkmarkúak vagyunk, szép színjáték volt. Tudtuk, hogy kiérvelni nem fogjuk magunkat az ajtón, és dulakodni nyilván nem fogunk, fizetnünk kell. Azóta már mindannyiunknak eszébe jutottak megoldások, és bánjuk, hogy fizettünk végül, de szabályosan örülök, hogy ez megtörtént.
Sokat lehet tanulni belőle, jó kis paprikás estét hozott, és egyáltalán nem voltunk nekik egyszerűek.

A koreai szobatársam minderre pedig csak annyit mondott, hogy nem szereti a kínaiakat. Aztán búsan ettünk rá egy kis koreai kekszet.

Aki tud valamit amúgy a mobiltelefonomról, kérem, ne tartsa vissza az információt.

Belső-Mongólia a buszból

 

Régen írtam már nektek, úgyhogy most megpróbálom behozni ezt a rendszertelenséget, és összeszedni mi is történt az elmúlt pár hétben.

Őszközép ünnepkor, itt mindenki útra kel, itt hagyja Pekinget. Vidékre, más nagyvárosokba megy, állítólag pihenni, valójában halálra enni és szórakozni magát.Ez az utazási láz olyan heves, hogy ha nem foglal az ember időben jegyet a vonatra vagy bármilyen közlekedési eszközre, biztos, hogy nem jut el a kitalált célig, ha csak nem kocsival, vagy gyalog megy.

Itt minden kínaiul tanuló cserediák számára (Shanghai mellett persze) nagy bulinak tűnik elmenni Belső-Mongóliába.Ezért én is úgy döntöttem, hogy ez alatt az egy hetes szünet alatt, elnézek a szép mongol pusztára, ami persze főleg a lovaglás miatt győzött meg. És az sem volt elhanyagolható szempont, hogy csak 530 yuan a három nap.

Mióta hazajöttem viszont, biztos vagyok benne, hogy el akarok menni rendes Mongóliába, és hogy gyakorlatilag a három napos utazásom az Airport című filmmel egyenlő, csak én buszban gondolhattam át az egész-egész életem.

 

Első nap, reggel 5.30kor indultunk volna Pekingből. Volna, ha nem lett volna másfél órás késés. Nagy reményekkel szálltunk fel a buszra, sok vicces külföldi, köztük egy ausztrál srác, aki folyton a ‘This is a never-ending song” című nagypapától szerzett utazóslágerrel boldogított minket.

A buszon az idegenvezető kitalálta, hogy jó kínai szokás szerint ismerkedjünk meg rendesen, és ő hozott ajándékokat is erre a célra. Ezeket az ajándékokat dobálgatni kellett egymás között, miközben ő tapsolt, és mikor megállt, akinél az ajándék volt, az kimehetett bemutatkozni, és énekelni egyet a mikrofonba. Igen, az ázsiaiak nagy része lehet, hogy karaoke nemzet, de a külföldi csapat igencsak bújt az ülések mögé, és úgy dobálgattuk az ajándékot, mintha fertőző lenne.

Túléltük. Kisebb dobott füzet okozta sérülésekkel.

Az autópályán viszont baleset volt, és nem tudtunk felmenni, ezért a tervezett 5 óra szerint tervezetlen 10 óra alatt értünk oda a mongol puszta állítólagos legszebb részére, a napelemes jurták közé. Megrohamoztuk a lovakat, rajtam kívül nem volt más magyar, tehát nem érezték meg felszálláskor a Honfoglalás szelét. Viszont voltak magas németek, akiknek a lába majdnem a földet súrolta ezekről az 140 cm-es lovakról.

Pont olyan volt, amire számítottam, kényelmetlen, mert túl rövidek voltak a kengyelek, és itt nem úgy működik, hogy csak úgy állítunk rajta, de kellemes, határozottan kellemes élmény.

Tehát a csapat lovagolva útnak indult a legközelebbi jurtához, hogy megnézzük a mongol sajtkészítés csínját-bínját, és meg is kóstoltuk a jó előre felcímkézett és műanyagzacskóba gondosan becsomagolt igazi mongol sajtot, egy napszemüveges mongol néni közreműködésével.

Mikor elértünk ehhez a jurtához, értelemszerűen leszálltunk a lovakról, és otthagytuk őket legelni. Ez a későbbiekben azért fontos, mert a lovak viszont már nem akarták, hogy újra fel is szálljunk, tehát még egy 10 perces befogás megelőzte a következő megállót, a dombtetőt sámánista emlékekkel rajta.

Visszaérve a táborba rádöbbentünk, hogy itt valóban hideg van, nem csak rémhír. Megkerestük a saját jurtánkat, ahol belül két ágy fogadott minket, és egy mosdóféle. Az egyetlen gond csak annyi volt, hogy hárman voltunk. Mint kiderült, az utazási társaság kicsit túlvállalta magát, nem tudtak elég helyet biztosítani mindenkinek, és a saját idegenvezetőiket is más külföldiekkel akarták egy jurtába erőltetni, akik nyilván felháborodtak ezen.

A saját idegenvezetők egyébként egyetemisták, akiket az utazás előtt összetoboroztak, és egy utazás fejében kérték őket, hogy vezessenek egy-egy csoportot. Tehát ők sem tudtak semmit semmiről.

Vacsorakor ettünk a híres egészben roston sütött bárányból. Nem volt rossz, de rájöttem, hogy finnyás vagyok, és hálátlan is. Csak hiányzott a rendes, otthoni. Ennek abált íze volt.

Az esti program mongol tánc és ének-előadás volt, aztán kis buli a tűz körül, szinte öltünk volna egy jó kis tűz melletti helyért.

Melegedés közben megismerkedtünk a koreaiakkal, és egy hongkongi sráccal, akit Gordonnak hívnak (érdekes kínai név ugye, de Hongkongban mindent lehet), de a francia neve Cedric. Érdekelne, hogy vajon ő találta-e ki magának, és hogyan.

Utoljára 13 évesen égtem akkora Harry Potter lázban, hogy a Vidra 03 becenévvel láttam el magam, habár soha senki nem hívott úgy, és később is csak poénok erejéig aláztak meg vele a barátaim.

Térjünk rá az alvásra. Hárman összekucorodva aludtunk, harisnya-zokni-pulcsi-nagykabát-sapka-kesztyű sál. Az éjjel közepére eljutottam arra a szintre, hogy azért nem tudtam aludni, mert annyira nyomtak a ruháim, hogy mindenhogy kényelmetlen volt. A mellettem fekvő szlovák lánnyal azon nevettünk, hogy ő viszont azt érzi, megszűnt a keringése, mert a ruhái elszorítják az egész testét.

Egyébként aki még nem csinálta, hogy kellemetlen körülmények között alszik valami iszonyú hidegben, annak ajánlom. Hirtelen bölcsnek kezdtem magam érezni, kikristályosodott gondolatokkal.

 

Második nap a csodálatos mongol napfelkeltét átaludtuk, menekültünk a buszra, hogy végre mehessünk a sivatagba tevegelni. Út közben eltévedtünk, a velünk utazó két buddhista szerzetes folytonos beragyogó boldogsága is kezdett ingadozni, és a német lány felszította a nemzetközi csapatot, hogy márpedig ez nem így működik, Németországban ez nem ilyen. Valóban nem. Csak még mindig Kínában próbálunk utazgatni. Mindenesetre a lázongása másokra is átragadt, és Li úr, az utazótársaság feje nem győzött bocsánatot kérni a szervezetlenségért.

Li úrra visszagondolva, mindenki meg volt győződve, hogy lop-csal-hazudik, és amikor bocsánatot kérő, szinte síró arcot vág, az csak a színjáték, amibe itt mindenki be van szervezve. Szegény, egyébként rengeteg kabaréjelenet főszereplője lett, lévén, hogy 140 cm magas, Li-nek hívják, folyton helyesel, de közben, ha szorongatják, mindig nagyon ügyesen eltűnik.

Egyszer a szállásért vissza kellett nekem adnia 50 yuant. Közben megjelent egy ismerősöm, aki szintén panaszkodott neki valamiről, és észre sem vettem, már hűlt helye volt Li úrnak, a pénzzel együtt ellopakodott.

Tehát a sivatag, Olyan 7 óra késéssel megérkeztünk egy Batou nevű, fákkal bokrokkal megszórt félsivatagos helyre, este hatkor. Egy óránk volt tevegelni, siklóernyőzni, és sivatagban sétálgatni, természetesen már elkezdett sötétedni, tehát sokak már csak teljes sötétben érezhették a nem látható teve ringatózását maguk alatt.

A tevék borzasztóan aranyosak, és meg vagyok róla győződve, hogy az enyém volt a legokosabb, láttam rajta. Szinte beszélt hozzám.

Viszont az első púpja le volt konyulva sajnos, de ezt is a különlegesség egyértelmű és megingathatatlan jelének tekintem.

Visszaszálltunk a buszra a rövid „karavánkaland” után, és újabb tervezetlen hét óra után megérkeztünk a szállásra, reggel ötre, Hohhotba. Egy csapat elégedetlen, aludni vágyó külföldi. Felemelő látványt nyújthattunk.

Itt kiderült, hogy hattól van csak melegvíz, erre sokak, köztük én is akkor jöttek rá, mikor már megfürödtünk a hidegben.

Volt tehát két és fél óránk aludni reggeliig.

 

Harmadik napon reggelikor eldöntöttük, hogy követelünk némi szólásszabadságot, és kierőlködjük, hogy rögtön menjünk vissza Pekingbe. Nem sikerült. De csak a gyenge, meggyőzhető láncszemek miatt. Elmentünk tehát egy élelmiszergyárba, ill. feldolgozóba, ahol bemutatták, hogyan készülnek a festett sálak. (Logikus). Viszont tényleg volt egy részleg, ahol mindenféle mongol sajt, édesség, cukorka, ginzeng állt egymásra halmozva a polcokon, és ezt követte a Dzsingisz-kán ajándéktárgy osztály.

Ezt követően elvittek a múzeumba, ahol láttam mamutot, ásványokat, és egy videót az igazi igazi mongol pusztáról.

Hazafelé újra dugó lett, és megint nem mehettünk autópályára, de most már rutinnal kezeltük. Pihenőpontoknál a lányok már előre sorban álltak az ajtónál, hogy megálláskor rögtön el lehessen foglalni a legközelebb eső fát.

Vicces mikor húsz lány egyszerre kirobban pisilni az erdőbe.

Akkora volt a dugó, hogy elég sokat időztünk egy helyben, ilyenkor megindult a másik buszokkal történő információ és panaszcsere az úttesten, kinek mije fáj, és kinek a barátai szórakoznak most Shanghaiban.

Este 10 helyett másnap reggel ötre vissza is értünk Pekingbe. Menekülésszerűen rángattuk le a csomagjainkat, hogy csak még egyszer ne kelljen érintkezni ezzel a busszal.

Li úr egyébként pár napja felhívott minket (ill. a szlovák srácot, akivel együtt utaztunk), hogy nem fizettünk a lovaglásért. Nos ez nem igaz, csak elfelejtette, hova írta a nevem. Viszont mindez haragra gerjesztette a folyton boldog buddhista szerzetest (a szlovák srác szobatársát), aki elkérte a telefont, és lerendezte hangos szóváltással az ügyet. Viszont utána újra boldog lett minden.

Furcsa mód viszont élveztem az egészet, élmény volt, tapasztalat, vicces, és egészen összefogta a közösséget Li úr iránt érzett ellenszenvünk. Annyit azért sikerült látnom, hogy az élet az ország azon felén is, vagy ott talán jobban, de szegényebb. Mint mindenhol, sok a szemét, és a kosz, kicsit kilátástalannak tűnnek a körülmények. A problémám egyedül annyi, hogy ettől autentikusabbra, nomádabbra számítottam, és kicsit csalódott voltam, hogy nem kaptam meg azt a hangulatot és érzést, amiért az utat választottam. Ezért kell hát elmennem igazi Mongóliába is.

 

Mao Lisa mosolya

 Már előzőleg bemutatott útitársaimmal és egy lelkes kínai turista közreműködésével készült a művészi fotó,  amelyet már elvileg feltöltöttem, de kicsit nehéz itt az internettel. Csak úgy lányosan.

A háttérben szereplő zöld állványzattal sajnos nem tudtunk mit kezdeni, de azért így is elősejlik Mao Zedong Mona Lisas mosolya. Kedves kis ráncok a szeme alatt, a nagy kormányos vigyázó tekintete.

Természetesen a piros színű metróvonal segítségével közelítettük meg a helyszínt, és természetesen mikor felértünk, rájöttünk, hogy már megint minden óriási. Nem lehet ezt elégszer hangsúlyozni. És ekkora vörös csillagot még sosem láttam.

Álmaim netovábbja volt, hogy találkozzak a Tiananmen téren katonákkal, és olyan öt percet sem kellett várnom, máris hatvan díszegyenruhás ment el mellettünk. Szerencsére ők nem vették annyira komolyan, mint az angol királyi testőrség, azért egy-egy sunyi mosolyt megengedtek a fényképezőgépnek.

Kettős érzés az egyik oldalon a szobrokat, emlékműveket, Nemzeti Múzeumot látni, kicsit messzebb viszont már egészen angolos-franciás a hangulat.

Azért a hely nem szent, erre abból is rájöttem, hogy a fáradt kínai turisták bárhol és bármikor széthajtják a térképeiket, és kényelmetlen pozícióban kifeküdnek rajta. Az egyik oldalon tehát a nemzet szimbólumai, a másikon néhány zavart „oldalas”.

Magyarországon főleg a pekingi olimpia idején taglalták sokat, hogy vannak részek, ahova a turistákat nem szívesen engednek be, ugyanis kellemetlen dolog a fényűzés és a sajnálni való szegénység közti szakadékot megérezni.
Három hetes itt tartózkodásom alatt ugyan még nem tapasztaltam olyan kirívó dolgot, tehát nem tudom teljességében elemezni a dolgot, de elég bemenni egy hutongba (szűk utcácskák, átlagemberek, ill. szegényebbek lakhelye) és kicsit felfedezni.
A higiénia-mániásoknak nem ajánlatos benézni vagy beleszagolni a közös utcai WC levegőjébe, és itt nem kell nagyon közel menni dolgokhoz, hogy látszódjon koszos-e vagy sem. Az ilyesmit már nem tudja szőnyeg, vagy falikép letakarni.
Egyébként félreértés ne essék, a hutongok zseniálisak, mint a filmekben, hangosan éneklő árusok, furcsa kalapok, szürkés falak, megdöbbentő helyeken növő szép mély rózsaszín virágok. Olyan igazi „keleten vagyok” hangulat. És néha azért megkérdezik honnan jöttem…

First Impressions

Tisztelt Megtekintők!

A blogot főleg szórakozásból, és mások szórakoztatására írom, főleg azoknak, akik még nem jártak Kínában, így a bejegyzéseim útinaplóként jelenhetnek meg számukra.
Remélem lesz részem építő jellegű kiritikákban, vagy kérdésekben.:)
És akkor most el is kezdeném:

Két hete vagyok Pekingben, azóta próbálkozom megszokni és megismerni a körülményeket, a várost és az embereket.
Augusztus 27-én érkeztünk meg, egyiptomi átszállással, 20 perces késéssel, fél órás vízumellenőrzéssel, és legalább egy órás “csomagravárakozással”.
Számomra, amikor már a kocsiban ültünk, megdöbbentően hatott, hogy tényleg mennyivel nagyobb minden. Mivel eddig nem volt lehetőségem sokat utazni, és sok mindent látni, elképzelhető, hogy a tapasztalatlanságomnak tudható be, mindenesetre elgondolkodtatott.

A szmog valóban zavaró, de a közvéleménnyel ellentétben, szerintem több napos nap volt eddig, mint amennyiről valaha meséltek otthon. Valóban sok a növény, sok a zöld, ez azért számít. Alapvetően most még jó az idő, meleg, nyárias, és bevallom, azt hiszem mindannyian ettől sokkal rosszabbra számítottunk.

A kínai ételeket megszokni, típus kérdés. Alkottam egy elméletet, ami valószínűleg nem helytálló, de azt hiszem a megszokás több szinten is történhet. Először az ízt kezdi megszeretni az ember, amikor ez sikerül, jön egy hasmenés-gyomorrontás, aztán már amikor a dolgok állagát és természetét is kedveli, megérkezik a következő adag “rosszul vagyok”. Mindenre forró vizet kell inni, nekem is tanácsolta egy kedves volt tanárnőm, és beválik.

Ha már Pekingben vagyunk, automatikusan felmerül a gondolat, hogy a történelem és művészettörténet könyvekből ismert turista spot-okat mi is meglátogassuk. Útitársaim többnyire Sarah Franciaországból, Beneditta és Franceska Olaszországból.
Így első hétvégémen itt, az első utam a Nyári Palotába vezetett. Úton-útfélen megakasztja az embert egy egy köpködő Kína-élményszelet, de ezt leszámítva nem hiába van oda mindenki a Nyári Palotáért.
Reggel indultunk el, még a különösebb meleg és népességáramlás előtt. (Képek lesznek) A Nyári Palota különösen azoknak érdekes, akiket valamiféle rajongásból megsuhint a történelem szele, vagy pedig le tudnak nyűgöződni építészeti megoldásoktól. Mert valóban zseniális, és akiknek hiányzik a vízközel, itt még egy, a Palotát körbevevő mesterséges tó enyhe, mocsaras illatát is érezhetik. Természetesen a tavon sárkányos hajókkal szállítják egyik pontról másikra a turistákat.
Meglehetősen inspiráló és idillikus hely, kis hegyi utacskával, lépcsőaljakban tornázó idősekkel, tangószakkörben szereplő középkorúakkal, és zenepavilon alatt éneklő komplett kórussal.
A tangó nem vicc: qipao-s nénik fitt és fürge bácsik oldalán járják kínai tangó zenére, megtarkítva sajátosan eredeti mozdulatokkal. Semmi gond, ha nincs partner, itt nincsenek szabályok.
A kórus pedig annyira heves, hogy már egy óra muzsika után bőven beleizzad mindenki a hazafias dalok kántálásába.
Dél felé valóban zavaróan sokan kezdenek lenni, és olyankor már nehéz elviselni a kis átjárókon történő nyomakodást, de mindenért kárpótol az épületek szépsége, monumentalitása, megoldásai, annak ellenére, hogy természetesen teljes-teljes eredetiségében már nem csodálható meg, történelmi viszontagságok miatt átalakításra és újjáépítésre szorult.
Viszont a Palota volt az első olyan épület Kínában, ahová bevezették a telefont, és telefonos összeköttetésben állt a fontosabb államszervekkel.
Ezen kívül a sok apróbb kis múzeumteremben végig lehet követni a kínai porcelán fejlődésének korszakait, tusfestészeti remekeket, ékszereket, bronztárgyakat lehet megcsodálni.
Az út végére a Márványhajót javaslom, szép keretet ad az egész látogatásnak.
Nekem, aki útitársakkal voltam, olyan 4 órába telt megnézni mindent.
Ami különösen tetszett, hogy sokan vonulnak ki nagy kalligráfia szivacs-ecsettel, és a kövekre írnak mondásokat, bölcsességeket, vagy ami csak eszükbe jut. Vízzel írják, ami folyton párolog a melegben, így meseszerű élmény keresni az eltűnő írásjegyek és szókapcsolatok jelentéseit. Szerencsémre engem is bevontak a dologba, egy bácsi megtisztelt azzal, hogy a két egész kövére ráírhattam: 你好!Azt mondták ügyes vagyok…

Itt most 3.00 van a telefonom szerint, hajnal. Franceska, a szobatársam még mindig vár a családja különböző tagjaira, hogy telefonáljanak, és végső soron nekem is kell valami hobbi, fent maradtam vele.:)

Legközelebb hutong-ról és Tiananmen térről lesz szó, addig is élvezzétek ezt a bejegyzést! :)